Teteje
Bölcsődébe ételallergiás gyereket? NEM. Csak azért sem. - Nutriklub
fade
421
single,single-post,postid-421,single-format-standard,eltd-core-1.0,flow-ver-1.3,eltd-smooth-scroll,eltd-smooth-page-transitions,ajax,eltd-blog-installed,page-template-blog-standard,eltd-header-vertical,eltd-sticky-header-on-scroll-up,eltd-default-mobile-header,eltd-sticky-up-mobile-header,eltd-menu-item-first-level-bg-color,eltd-dropdown-default,eltd-header-style-on-scroll,wpb-js-composer js-comp-ver-4.11.2.1,vc_responsive
Nutriklub / allergia  / Bölcsődébe ételallergiás gyereket? NEM. Csak azért sem.
bolcsodebe-etelallergias-gyereket-nem-csak-azert-sem

Bölcsődébe ételallergiás gyereket? NEM. Csak azért sem.

Írta: Ardai Hajnalka | A teljes cikket elolvashatjátok Ardai Hajnalka blogján is.

Bölcsődébe ételallergiával és egyéb evési gondokkal küzdő gyereket vajon hogyan lehet küldeni? Érdemes-e? Leírom a történetünket, mert egyrészt elég extrém, másrészt ha van még valaki, aki hasonló problémákkal küzd, talán segítséget nyújthat neki a megoldásunk. A kislányom születésétől kezdve ételallergiás. Az anyatejben lévő allergén-nyomok is csúnya, sebes, viszkető foltokat okoztak a bőrén, és evési problémákat, pedig kizárólag anyatejet evett-ivott. Szigorú diétára fogtam magam, így elmúltak a tünetei, elkezdett szépen fejlődni, viszont a hozzátáplálásnál elakadtam. Nagyon. Egyrészt semmilyen ételféleséget nem fogadott el körülbelül 1,5 éves koráig, másrészt majdnem mindenre allergiás volt kezdetekben – az allergiásoknak készült pépre, a kenyérre, a húsokra is. Pár falat rizst evett, ezen kívül csak anyatejet. (Talán csoda, de hihetetlen mennyiségű anyatejem volt, még akkor is.) 2 éves kora előtt szép lassan elkezdtem nála bevezetni a kenyérféleségeket, húsokat, már csak apró piros foltokat okoztak ezek a bőrén, úgy gondoltam ez már belefér. Ettől függetlenül a tejre, tojásra, földimogyoróra, diófélékre az allergiateszt még mindig extrém magas IgE szintet mutatott, így meg se kóstolhatta azokat. Sőt, ha pl. tojáshoz ért véletlenül (apai puszi), feldagadt a bőre… Küzdöttünk az evéssel, mert nem nagyon volt kedve enni. Fantasztikus mégis, hogy mégis úgy fejlődött, mint a kortársai. Sem mozgásban, sem értelmileg nem volt vele semmi gond, ráadásul imádta a gyerektársaságot.

bolcsodebe-etelallergias-gyereket-nem-csak-azert-sem-1

Bölcsire készülve

A munkahelyemről pedig elkezdtek hívogatni, hogy mikor megyek vissza, mik a terveim. A kislányom pedig élt-halt a gyerektársaságért, ha játszóházba mentünk, engem “elfelejtve” vetette bele magát a trambulinozásba, csúszdázásba, futkosásba, kirakózásba. Minden arra mutatott, hogy nekem, és a kislányomnak (és a pénztárcámnak, még a főnökömnek) is jót tenne, ha visszamennék dolgozni. De eleve gondoltam, hogy ilyen étkezési gondokkal küzdve nem lesz sima az utunk. Nem tévedtem. Elmentem felmérni a környező bölcsiket, melyik tetszik, és mit szólnak az étkezési problémával küzdő gyermekemhez, tudnak-e figyelni rá, hogy ne kapjon olyan ételt, amire allergiás, és mit lehet tenni, ha nem eszi meg a menüjét. Viszonylag kedvesen fogadtak mindenhol, elmondták, hogy odafigyelnek az allergiás gyerekekre külön, viszont csak a központi jelentkezés alapján tudnak gyereket felvenni. Egy szép őszi napra meghirdették a bölcsődei jelentkezést a központi bölcsődében, az “elosztó néninél”. Ugyanis a városunkban egy felelőse van a helyek kiosztásának. A barátnőmmel mentünk, vittük a gyerekeket is, jó kis kiruccanós program. Volt némi sor, de telt az idő. (A helykiosztó matróna magával vitte a beteg ovis unokáját is, ez nem volt valami szimpatikus, hogy lehet beteg gyereket bevinni az új jelentkezők közé?! Na mindegy.) Kivártuk a sort. Egyesével leültetett minket a hölgy, és egy kockás füzetbe elkezdte felvezetni az adatainkat. Ki dolgozik, hol dolgozik, hol lakik, születési adatok, stb. Mivel felelős döntést akartam a gyermekemről, mondtam, hogy ételallergiás, elég erősen. Na abban a pillanatban húzta ki az adatainkat a füzetből. “Finoman” elmagyarázta, hogy az ő gondozónői nem fognak tudni odafigyelni egy speciális igényekkel rendelkező gyerekre, amúgy is veszélyes lehet a többiek mellett etetni. Saját ételt meg az ÁNTSZ miatt nem hozhatok be a gyerekemnek, nem és kész. Dolgozzak otthonról, a gyerek mellől. (Igen, és nap közbenre szedáljam le, mert egy kétévest nem kell sétálni vinni, és nem kell etetni, programokat szervezni neki?…)  A döbbenettől próbáltam valamiket hebegni, hogy orvosi igazolás nélkül miért mond ilyet, és hogyhogy nem tudják ellátni az allergiás gyerekeket, de sor volt, ő meg hajthatatlan. Puffogva jöttünk ki a központi “elosztóból”. Úgy gondoltam, hogy itt a vége, hiába szép, normális, erős a gyerekem, nem tudunk hová fordulni, én meg maradhatok zombianyu üzemmódban, mert nem hozok hasznot a társadalomnak, otthon ülök a gyerekemmel, a főnököm szomorú, hogy nem láthat, a karrieremnek meg lőttek. Nem hagyhattam ennyiben. A folyamatos hercehurca az evések körül eléggé elfárasztott, és kellett némi levegő, na meg felnőtt környezet is. És ráadásul azt hallottam, hogy a gyerektársaság – ahol látja a kislányom, hogy más gyerek is eszik – ráébreszti, hogy enni kell az életben maradáshoz. Írtam egy levelet az ÁNTSZ-nek, mert erre hivatkozott az  “elosztó néni”. A kérdésem az volt, hogyan lehetne engedélyt kapni arra, hogy külön vihessek ételt a gyerekemnek. Az ÁNTSZ nem értette a dolgot, hiszen ők engedik. Felhívtak, hogy a Jegyzőnél kell a bölcsődei elhelyezés miatt panaszt benyújtanom. Megtettem. Közben kiderült az is, hogy az óvodákba simán lehet vinni a szülő által készített ételeket speciális engedéllyel, melyet orvosi javallat és igazolás alapján az Élelmiszerlánc-biztonsági és Állategészségügyi Hivatal ad ki… Eltelt pár hónap, kaptam olyan tippet, hogy a családi napközik nagyon humánusak, jók. Több családi napközit végigkérdeztem – a legtöbb helyen nem akartak speciális étkeztetéssel foglalkozni, mert a gyerekeknek ott is egyenkaját kell enniük, egyen ügyességgel, és a kockázatok magasak egy ételallergiás gyereknél, más családi napközik fullos létszámmal működtek – de messze a várostól találtunk egy igazán jó családi napközit, ahol ráadásul nem babajátszótér volt, hanem a kislányom igényeinek megfelelő, trambulinos, hintás, mászókás, és ahol sétálni is viszik a picurokat, és kicsi a csoportlétszám is – 5 fő volt akkor. A kislányom beilleszkedett, és szép lassan elkezdett eszegetni (bár furcsállták, hogy 2 évesen még csak kb. 7 hónapos babának való ételeket eszik meg, de legalább nem éhezett). Nem utolsó előny, hogy otthonról vihettem neki a biztos forrásból származó allergénmentes ennivalót. A napi két órányi utazgatáson kívül ideális hely volt. Távol a város zajától, sok séta, sok mozgás, friss levegő, programok.

bolcsodebe-etelallergias-gyereket-nem-csak-azert-sem-2

Családi napközi Feelin’

Közben kaptam választ a Humán Közszolgáltatatási irodától (oda került az ügyem), hogy munkatársai tárgyaltak a bölcsődei vezetőséggel, a bölcsődeorvossal, megyei házi gyermekorvossal. Eredményül megkaptam, hogy végre beszélnének a gyermekem orvosával is (aki anno javasolta a közösséget, az evésre gyakorolt motiváló hatás miatt is).  Engedték, hogy kitöltsük a bölcsődei jelentkezési lapot (végre nem egy kockás füzet, hanem csináltak egy formanyomtatványt!), mellékelni kellett volna szakorvosi javaslatot, stb… Viszont a gyermekétkeztetést csak a közbeszerzést nyert mamutcég végezheti (akik korábbi tapasztalataim alapján bizony néha nem biztonságos alapanyagokat használnak, és nem elég gondosak). Úgy gondoltam, hiába nem ingyenes a családi napközi, és sokat kell nap mint nap buszozni, mégis jobban megéri az, hogy a gyerekem jó társaságban van, megfelelő mozgási lehetőségeket biztosítanak a számára, és ingergazdagabb környezetet – szemben az állami “átlagos” bölcsődével, ahol a gyerekeket nem viszik sétálni, nincs hinta, mászóka, még csúszda sem, télen pedig csak kisautót tologathatnak csücsülve a szőnyegen. Egy tipikus állami óvodában a körbekérdezésem alapján nincs mindennapos verselés, nincs éneklés, gyurmázás, semmiképpen sincs ollóval vágás, ecsettel festés, mint a mi családi napközinkben, és mint amit otthon is csináltunk volna, ha otthon maradok a lányommal. Szerencsénk volt… Köszönöm, hogy elindították a lányomat az életben. Azt hiszem, életmentő volt, kellett a jó, motiváló közösség, hogy normális életet kezdjen élni!

Nincsenek hozzászólások

Hozzászólás