Teteje
Egy rossz evő naplója - Nutriklub
fade
497
single,single-post,postid-497,single-format-standard,eltd-core-1.0,flow-ver-1.3,eltd-smooth-scroll,eltd-smooth-page-transitions,ajax,eltd-blog-installed,page-template-blog-standard,eltd-header-vertical,eltd-sticky-header-on-scroll-up,eltd-default-mobile-header,eltd-sticky-up-mobile-header,eltd-menu-item-first-level-bg-color,eltd-dropdown-default,eltd-header-style-on-scroll,wpb-js-composer js-comp-ver-4.11.2.1,vc_responsive
Nutriklub / evési nehézségek  / Egy rossz evő naplója
egy-rossz-evo-naploja-1

Egy rossz evő naplója

Írta: Morvai Gabriella | A teljes cikket elolvashatjátok Morvai Gabriella blogján is.

Vitathatatlan optimizmussal és lelkesedéssel, továbbá ultra bio, mega értékes tápanyagokat biztosító receptekkel felvértezve gyürkőztem neki a hozzátáplálásnak. Az alapanyagokat természetesen én magam termesztettem, és messzire kergettem azokat, akik permetezőszerrel a kezükben közelítettek a veteményesem felé.

Fényképezőgépet, kamerát beállítottam az első falatok megörökítésére, és lelki szemeim előtt már megjelent, ahogy az ízélmény hatására gurgulázó kacajban tör ki (ehhez kellett a kamera). „Kissé” túlgondolva még azt is elképzeltem, hogy akkora hatással lesz rá a nagy műgonddal és szeretettel elkészített almapép, hogy egyből ki is mondja az első szavait: kéjek még! Gyorsan lehervadt a mosoly az arcomról, amikor csemetém félreértelmezte a teendőket: ő azt gondolhatta, hogy az a feladat, hogy egy fél falatka se jusson be a huncut kis pofijába. Az érdekellentétek nem csillapodtak, hiába magyaráztam, milyen finomat készítettem, és ő hogy meg fog ettől nőni. Repülőzhettem, rimánkodhattam, összesen csak annyi történt, hogy megállapíthattam: makacs ez a gyerek, akárcsak az anyja. A következetességben is rám ütött, mert valahányszor előadtam az itt repül a hamm-hamm számomat, csúfos kudarcot vallottam, minduntalan kilökte a kis nyelvével. Hiába turmixoltam, pépesítettem, reszeltem lelkesen, csak én lettem egészségesebb, mert az összes meghagyott vitaminbombát jó konyhamalac módjára elfogyasztottam.

Az idő telt, de „normális” étel még került a pocakba, valamit tenni kellett. Fondorlatos taktikákat kellett kieszelnem, elvégre mégse a gyerek legyen a főnök. Beültettem az etetőszékbe, majd a stand up comedy szintjét súrolva szórakoztattam a Kicsikémet. Amikor mosolyra húzta a száját, gyorsan belapátoltam neki egy kanálkával. A taktika nem jött be: öklendezve próbált szabadulni a kéretlen pürétől. Párszor bepróbálkoztam ezzel a technikával, de a céklás incidens után feladtam: véletlenül nyitotta a száját, én azonnal lecsaptam a kanállal, csak egy dolgot nem figyeltem: hapcira készült a drága – így jutott vissza a feladónak a bordó pép.

Próbáltam kivárni, hogy ő jelezze, hogy enne, elvégre előbb-utóbb meg kell, hogy éhezzen, ez színtiszta logika. Ám ez a hadviselés sem jött be: egész nap nem szólt, persze nem tudtam megállni, hogy végül ne üldözzem az aznapra kitervelt pempőkéjével.

Az evés szempontjából különösen rossz napokon eszembe jutott néhai nagymamám libatömője, és gondolatban azon tűnődtem, hová tehette a kínzóeszköznek tűnő fémeszközt. Kislány koromban igyekezett megtanítani nekem a liba tömésének a fortélyait, de rossz unokát nézett ki magának, én nagyon sajnáltam szegény szárnyasokat, nem voltam vevő a feladatra. De úgy tűnik, van az a lélektani határ, amikor megértem, hogy mégiscsak tudtak valamit a régi öregek.

Az átütő sikert a figyelemelterelés hozta meg. Nem követendő példa és nem is mindig teljes a siker, de egyszerűen semmi más nem jött be. Elbíbelődik kedvenc kisvonatával, és közben észre sem veszi, hogy eszik. Így sikerült elérnem, hogy elfogadható mennyiségű étel kerüljön a gyerkőcbe.

Amilyen lelkesedéssel kezdtem, úgy tudtam belefásulni az állandó etetésbe, illetve annak erőltetésébe. Történt ugyanis, hogy levest próbáltam belediktálni, és közben arra lettem figyelmes, hogy a hadművelet közben mindig megemelkedik, majd lelapul a kis szöszi haja. Néztem, néztem csak bambán, hosszan, furcsállottam is kissé, majd percek múltán kezdtem el gondolkozni, mi lehet ez a rejtélyes dolog. Szinte magam előtt is szégyelltem, amikor ráeszméltem, hogy valójában nem is a forró levest fújtam, hanem a gyereket.

Tanulási folyamat volt számomra annak az elfogadása, hogy olykor-olykor le kell mondanom azokról az elképzeléseimről, amiket tulajdonképpen még a születése előtt gyártottam. Ezek közé tartozik jól evő, pufók gyerkőc, aki minden vasárnapi ebédnél három-négy rántott csirkecombbal a kezében rohangál a családi asztal körül. El kellett fogadnom, hogy nem történhet minden az elképzeléseim szerint.

Akinek jó evő a gyereke, becsülje meg nagyon, mert rengeteg energia egy rossz evőt jóllakatni. A rossz evő csibészek anyukáinak pedig sok-sok kitartást kívánok az etetéshez!

A mellékelt fotón is jól látszik, hogy csak játszik az étellel, avagy zsonglőrködik a bejglihez szánt dióval, ezért inkább kineveztük kiskuktának, az etetés erőltetését pedig elengedtük.

egy-rossz-evo-naploja-1

Nincsenek hozzászólások

Hozzászólás