Teteje
Így falatozunk mi... - Nutriklub
fade
597
single,single-post,postid-597,single-format-standard,eltd-core-1.0,flow-ver-1.3,eltd-smooth-scroll,eltd-smooth-page-transitions,ajax,eltd-blog-installed,page-template-blog-standard,eltd-header-vertical,eltd-sticky-header-on-scroll-up,eltd-default-mobile-header,eltd-sticky-up-mobile-header,eltd-menu-item-first-level-bg-color,eltd-dropdown-default,eltd-header-style-on-scroll,wpb-js-composer js-comp-ver-4.11.2.1,vc_responsive
Nutriklub / Hozzátáplálás  / Így falatozunk mi…
Saci_kari13

Így falatozunk mi…

Írta: Judit Tóthné Gergely

Egy anyatejes baba számára a világ az édesanya – pontosabban az anyai mell – közelségét jelenti. Legalábbis az első hat hónapban. Aztán pedig a kegyetlen anyukák előállnak mindenféle borzalommal, amit próbálnak a gyerek szájába tömni – anyatej mellett, illetve helyett. A babák reklamálnak a nem várt anyai akciók miatt, az anyukák pedig gyakran kétségek közé kerülnek: vajon jól csinálom? Ez így normális? Miért nem úgy reagál a gyerek, ahogyan én azt elképzeltem?

Na igen, az idilli állapot az volna, hogy a gyerek hang nélkül nyitná a száját, vidáman lenyelne minden falatot, még csak foltos sem lenne a partedlije, evés után elégedetten büfizne egyet-kettőt, végül fáradtan elnyúlna anyuci vállán. Csakhogy nincs mindig idilli állapot… A gyerek reklamál a hozzátáplálás miatt, anyuka meg próbálja uralni a helyzetet és semmilyen körülmények között nem mutatja ki bizonytalanságát, netán kétségbeesését, nehogy elbizonytalanítsa édes kis porontyát.
“Ki látott még ilyet?” – háborodik fel az anyatejhez szokott baba, de ez nem tart sokáig. Hogy miért nem? Mert kíváncsi. Elképesztően kíváncsi! Lehet, hogy eleinte kicsit tartózkodó vagy éppen óriásit arénázik, de az is lehet, hogy megadóan tűri és homlokát ráncolva véleményezi az új ízeket. Egy csecsemőnek minden új és olyan jól vannak megalkotva, hogy megkönnyítik az anya dolgát azzal, hogy kíváncsiskodnak, nyitottak az új dolgokra. Aztán rákapnak az ízére és kérnek még, még, még. Aztán már nem csak ételt kérnek, hanem kanalat is és átveszik az irányítást: ők próbálják etetni magukat.

Nálunk sem volt ez másképp. A lányom is, a fiam is ugyanazt az utat járta be: hat hónapig csak anyatejet kaptak, majd jöttek a (nem éppen örökzöld) klasszikusok: az alma meg a burgonya, aztán szépen sorban a többi zöldség, gyümölcs, majd hús, tejtermékek, stb., ők pedig nem válogattak. Jöhetett a citromsárga, a zöld, a narancsszínű étel, mindent örömmel kóstoltak. Aztán egyre többet akartak: abból is, amit anya eszik/iszik, így volt, hogy olyan étellel ismerkedtek meg, amit nem biztos, hogy elsőre megkedveltek. A lányom esetében ilyen volt a citrom.

Persze nálunk is voltak rosszabb napok, amikor az addig kedvencnek számító ételt sem akarták elfogadni. Ilyenkor a repülős módszer vált be a legjobban: a kanálon csücsülő falat repülőként röpködött néhány kört a gyerek arca körül berepülési engedélyre várva. A gyerek előbb-utóbb “megadta magát” és néhány falatot elfogadott. Aztán persze amikor visszatértek a jobb napok, akkor követelte a repülőzést. 🙂 Egy másik módszer is nagyon kedvelt volt nálunk, főleg a fiamnál, ez a kétkanalas módszer, amikor a gyerek is kap egy kanalat és az anyuka (vagy aki eteti, az ) is, így míg anyuka eteti a picit, a baba ismerkedik az evőeszközzel, gyakorolja a használatát. Én engedtem, a fiam pedig előszeretettel mártogatta kanalát az ételbe, majd próbálta a szájához emelni, hogy lenyalhassa, amit sikerült felszednie. Napról-napra ügyesebbé vált, míg végül tányérjából önállóan, ügyesen megette az elé rakott ételt.

Szóval a gyerkőceim hosszasan eljátszadoztak a kanállal, tányérral, pohárral, olykor a fejük teteje és a fal is ételdarabokkal volt tele, de mire betöltötték első életévüket, igen jóban voltak az ételekkel és az étkezésekkel. Ez számomra igazi boldogság!

 

Nincsenek hozzászólások

Hozzászólás